A Jultagi (줄타기, ejtsd. dzsulthági);  a tradicionális koreai kötéltánc egyszerre lélegzetelállító akrobata mutatvány és szórakoztató előadás, amelyben tréfás történetek, táncok és látványos mozdulatok jelennek meg a vékony kötélen. A koreai kötéltánc egy hagyományos, jellegzetesen falusi mutatványosság, amely abban különbözik a többi szórakoztató műfajtól, hogy művelőik egyaránt magasan képzett akrobaták és előadóművészek. Kötéltáncos nem lehet akárkiből: hosszú évek gyakorlata és ügyesség kell az elsajátításához.

Nem tudjuk pontosan mikor született e műfaj, de a források egyértelműen bizonyítják, hogy a Csoszon-korban (1392-1910) már létezett, és valószínűleg még korábban, a Silla Királyság idején alakult ki a phálgvánhve (팔관회) nevű buddhista szertartásból. A XV. században élt tudós költő, Szang Hyan (1439 - 1504) a kötéltánosokról így írt egyik versében: „Olyan könnyedén járnak a kötélen, mint a röpülő fecskék”. A kötéltánc a Csoszon-dinasztia uralkodásának idején nem csak vásári mutatványnak számított, hanem az állami hivatalokban, sőt a királyi palotában is szórakoztatta a nagyérdeműt.

A dzsulthági többszereplős vállalkozás: odafent a kötéltáncos (줄광대 / dzsul-gvángde) alatta a földön a komédiás (어릿광대 / arit-gvángde), és az öt vagy hat tagú zenekar, a 삼현육각 (számhjan jukgák). A zenekarban játszik két furulyás (피리, piri), egy fuvolás (대금, degüm), egy vonós (해금, hegüm), és egy vagy két dobos (북, buk és dzsánggu 장구 ). Míg a kötéltáncos a kötélen jár, különböző trükköket mutat be és tréfálkozik, addig a komédiás viccesen évődik társával, tapsra lelkesíti a közönséget. A zenekar dolga, hogy zenéjével szórakoztassa közönséget, és a mutatványok alatt a zene erejével fokozzák az izgalmakat, komikus vagy drámai hatást keltesenek. Ahogy a résztvevőkből is kitűnik, a koreai kötéltánc sok mindenben különbözik a más országokban, vagy a cirkuszban látható akrobatáktól és kötéltáncosoktól, akik csak a kötélen járásra koncentrálnak. A dzsulthági tehát összetett műfaj: egyesíti az akrobatikát a narrációval, a zenével és a színházi elemekkel.

A kötél, amelyet az előadás előtt az X alakú faoszlopok (작수목/dzsákszumok) közé feszítenek ki hagyományosan kenderből készül és 2,7 cm vastag. Ugyan nincs előírva, hogy milyen magasban kell játszani, de általában 3 méter magasba feszítik a 10 méter hosszú kötelet.

Ha az oszlopok már állnak és a kötelet is kifeszítették (ezt ma már külön biztonságtechnikai szakember teszi), akkor a kötéltáncos és a komédiás az előadás legelején asztalt terít, majd étel- és italáldozatokkal az istenekhez fohászkodnak, hogy az aznapi előadás balesetmentes és sikeres legyen. A szertartás után a táncos fellépked a földtől az oszlopokig ferdén kifeszített pányván; megkezdődik az előadás. A kötéltáncos hagyományos koreai viseletet hord, fején kalap, kezében pedig széles legyező, esetleg valamilyen rongy van. A legyező nem csak azért kell, hogy mozdulatai még látványosabbak legyenek, de segít neki, hogy megtartsa egyensúlyát. Kecses mozdulatokat tehet vele, de arra is jó, hogy kivédje, vagy éppen ő maga csináljon szelet, ami segít neki a kötélen maradni. Kalapjukba néha tollakat (például páva színes farktollát) tűznek, ami nemcsak szép, de segít a táncosnak megérezni merről fúj a szél.

A kötéltáncos nemcsak átlépked a két oszlop között, hanem közben trükkökkel (잔노릇/dzsánnorüt) kápráztatja el a nézőket. Több mint 40 féle trükk létezik a legalapvetőbb sétálva járáson túl. Tudnak futni, visszafelé járni, egy lábon ugrálni, ülni, lefeküdni, vagy a levegőbe ugorva az orrukig felrúgni. Mindezt a kötélen természetesen. A kötéltáncos gyakran azzal vicceli meg a közönségét, hogy úgy tesz mintha valamelyik trükkje után leesne, ám helyette a kötélre ülve érkezik és arról pattan vissza álló helyzetbe. Az előadás szerves része, hogy a táncos a komédiással felelgetve történetekkel és tréfákkal szórakoztatja az odalent izguló összegyűlteket. A csípős humorú élcelődések legjelllemzőbb témái jól ismert népi történetek a  Csoszon Királyság idejéből, amelyben kigúnyolják a nemeseket, a korrupt hivatalnokokat és a kapzsi szerzeteseket. Az előadás záróakkordja egy látványos elem, amikor a kötéltáncos a levegőbe ugorva egy utolsó trükköt mutat be, majd ülve érkezik a kötélre.

A dzsulthági  az UNESCO kulturális örökségének listájára először 1976-ban került fel, amikor a nagymester Kim Yeong-chul (1920-1988) volt. Halála után 12 évvel egyetlen tanítványa, Kim Dae-gyun (김대균) vette át a nagymesteri címet. A most 49 éves Kim Dae-gyun 9 évesen tette meg első lépéseit a kötélen, azaz több mint 40 éve van a pályán. Nagymesterként ő az, aki hivatalosan képviseli és népszerűsíti a mesterséget, továbbá kineveli az utánpótlást. Rendszeresen tart előadásokat bel- és külföldön egyaránt. Továbbá egyetemeken tanít, ahol a technika mellett a kötéltáncosok hagyományos énekeivel és szövegeivel ismerteti meg a hallgatókat. A jövő kötéltáncosainak kinevelésére is nagy hangsúlyt fektet; állandó tanfolyama van és intenzív nyári táborokat tart a tanítványoknak. Egyik fiatal tanítványa, a 15 éves Nam Chang-dong a Star King nevű tehetségkutatóban többször is fellépett, első alkalommal a mesterével, aki ezúttal rendhagyó módon a komédiás szerepét töltötte be.  A Youtube-on akár egész előadásokat is meg lehet nézni – érdemes megfigyelni, hogy a különböző táncosok miként viszik saját stílusokat a mozdulatokba, és milyen egyedi hangvétellel szórakoztatják a közönséget.